You are here: Home > travel > Tizenkettedik nap

Tizenkettedik nap

A végen csak elértünk Phuketre!Ott hagytam abba, hogy a turistaosztályon alszunk, legalábbis próbálunk. Olyan osztálykirándulás érzésem volt, mint már említettem, a legénységi kabinrészben lettünk elszállásolva, és a legénységet ezúttal Tuskó Hopkins vagy Fülig Jimmy alkotta, hanem 19-23 éves fiatalok. Az emeletes ágyakon körülöttünk mind ők voltak. Gondolom a váltás. Nem volt velük semmi gond, egyszer kellett odaszólni nekik, ekkor angolul, még este 11-kor. Akkor az egyik picit meg is lepődött, de folyamatosan pisszegett utána a többieknek, hogy halkabban. Amikor másodszor kellett szólnom, akkor hajnal három volt, ezúttal a magyar nyelvet használva a következőket mondtam: “-Hagyjátok már abba a pofázást a r……. b…….. k…… e……. a b…… a…….. r……… k……. f…….!!” Érdekes módon tökéletesen értették a nyelvünket, utána nem volt egy pisszenés sem. 🙂

Szóval az éjszaka nyugodtan telt, négy után nem sokkal felkeltem, és ha már így alakult, kimentem a fedélzetre, megnéztem, mi van ott. Nem volt semmi, csak páran lézengtek. Az éjszaka csillagos volt, de nem annyira voltak fényesek, mint gondoltam. Ittam egy kávét, majd a nappaliban olvastam Tarzant. Hat előtt már egyre sűrűbben néztem az órámat, meg akartam várni a napfelkeltét, de ennek nyoma sem látszott, úgyhogy visszamentem aludni.

Kb. fél nyolckor ébredhettem, ekkor már volt mozgás minden osztályon, jöttek-mentek az emberek. Nekünk nem kellett sietni sehova, este fél nyolckor megy csak a gépünk. A leszállás előtt tusoltam még egyet, majd összepakoltuk a cuccunkat az ágyról. A matracom alá is benéztem, ott volt egy szemöldökcsipesz, egy ruháscsat, egy mentolos cukorka, 0,25 pesó, meg a kör nyolcas.

A leszállás nyugodtan telt, kilenckor került rá sor, tehát 13 és fél óra volt a menetidő. Azért a hajón voltunk 15 órát, az kemény. Egyébként nekem nem volt rossz, Eszti nyűgös.

A manilai kikötőben flottul mentek a dolgok. David, a bombakereső kutya épp ráért velem foglalkozni pár percet, alaposan átnézte a kezemet, nem talált semmit. A terv az volt, hogy egyből fogunk egy taxit és goto Ninoy Acquino International Airport. Még Coronban megkérdeztem egy utazási irodában, akinél a hajókirándulást intéztük, hogy mi a korrekt ár a kikötőből a reptérre. Azt mondta, hogy 500-1000 pesó. Még nem voltunk kinn a kikötőből amikor leintettem egy sárga taxit, megkérdeztem, hogy mennyiért visz el kettőnket a reptérre két nagy csomaggal. A faszi aszongya, hogy mondjak én valamit. Öccáz, mondtam, ő mondott hatot. Na, itt már nincs nagy baj, gondoltam, de azért mondtam megint, hogy ötszáz. A faszi vigyorgott, és mondta, hogy oké. Intettem Esztinek, hogy gyorsan szálljon be a kocsiba, én bepakolok hamar. A forgalomirányítók folyamatosan sípoltak a sofinknak, szerintem ott nem lehetett volna utasra vadászni. Ez persze engem egy cseppet sem zavart, bepakoltam és mentünk. A faszi tett egy bátortalan kísérletet az 550-re útközben, mondtam neki, hogy persze rendben. Nyugisan mentünk a reptérre Manilán keresztül, kb. 25-30 perc volt az út.

A reptéren az volt a terv, hogy befóliáztatjuk a feladott bőröndöket, becsekkolunk, aztán a két kicsivel a transzferben csövezünk. Aha. Csak nem lehetett becsekkolni délután négyig, most meg fél tíz múlt. Ettünk egy felejthető kaját majd beültünk egy kávézóba csövezni. Hol volt net, hol nem, valahogy eltelt az idő négyig.

Ekkor becsekkoltunk, és mentünk a nemzetközi tranzitváróba, ami nagyon nyugis volt, alig voltak emberek. Váltottam még pénzt, mert 1100 pesót kellett fizetnünk kilépési díjra. Beültünk egy kajáldába, Eszti bolognait evett, én garnélát. Elnetezgettünk, olvastunk, pont ráláttunk a beszállókapunkra, a monitoron a felirat: PHUKET. 18:50-re volt kiírva a beszállás, az indulás 19:20. 18:45-kor a Phuket felirat Hongkongra változott, ekkor azt gondoltam magamban, hogy ezek szórakoznak velünk. Ha most benyögik, hogy kájndli véjt szőr, akkor befordulok. Szerencsére 10 percig tartott csak a bizonytalanság, ekkor átirányítottak minket egy másik kapuhoz, és végül pár perc késéssel ugyan, de felszálltunk. Azt nem tudtam kideríteni, hogy a kukába dobott coron-i gépünk pontosan érkezett-e, a neten sem találtam sehol.

Ja! Egész Fülöp-szigeteken nem hallottunk egy magyar szót sem, pláne ismerőssel sem találkoztunk. Ezért nagyon meglepődtem, amikor a manilai reptéren arra nézek fel, hogy valaki barátságosan veregeti (úgy is mondhatnám, hogy rúgdossa a lábam). Először el se akartam hinni, de ez csak nem hagyja abba. Felnézek, hát a Los Angelesben tanuló fülöp srác volt a barátnőjével, akivel Iloilo-i kitérővel eljutottunk Boracayra. Beszéltünk pár szót, elmondtam neki, hogy hajóval kellett jönnünk, mert nem bízom a Cebuban, féltem, hogy Manilában ragadunk két napra. Erre elmondta, hogy a visszaútjuk Boracayról rémes volt, öt órát késett a gépük. Cebuval szerintem sosem repülök többé, nagyon gáz.

Szóval jelenleg a gépen ülünk, 21:13 van, 23:20-kor érünk Phuketre, onnan egy óra még a hotelig a transzfer. De ők egy órával mögöttünk vannak jelenleg. Ha minden igaz, éjfélre az Orange-ban leszünk.

A Cebun bosszút álltam, megint nyertem egy vacak ajándékot a játékban, ezt se tartottam meg, odaadtam a szomszéd fülöp csajnak cserébe azért, mert percekkel előtte eltörtem a tollát miközben a kockapóker eredményeit vezettem. Örült neki. A pilóta behozta a kis késésünket, és időben landoltunk Phuketen.

Az imigrációs sor kb. 10 perces volt, már onnan láttuk, hogy a csomagjaink a szalagon köröznek. Good! A reptér előtt gyorsan vettünk két jegyet a sok kisbusz közül az egyikbe, ami Patongra ment, már csak ez a két helye volt szabad ennek a kocsinak, úgyhogy indultunk is. És ekkor elkezdett zuhogni az eső, de nagyon durván. Öt perc múlva ugyanennyi csend, majd újra zuhé. És ez ment fél óráig.

Éjfél előtt a szálláson voltunk, a belépőmet még a reptéren megittam. Találkoztunk Yohan-nal a tulajjal, meg a feleségével, akinek az angolját már tavaly is alig értettem, ehhez képest idénre fogszabályzót növesztett, úgyhogy csak találgatom, hogy mit mondhat.

Felpakoltunk a szobába, aztán sétáltunk egyet, fel a Bangláig, azon végig, majd a túloldon vissza. A Bangla az a híres főutca, ahol nagy a tömeg, tele van bárral meg diszkóval meg mindennel. Félve pillantgattam Esztire, hogy tetszik neki, de vigyorgott végig. Ettünk egy kis nyársat meg vagány keleti gyümölcsöket, és hazaballagtunk. Phuket az Phuket, eddig sosem okozott csalódást.

Este megtaláltam a neten, hogy a coroni gépünk 40 perc késéssel érkezett meg Manilába, tehát az egyik gép földet érésétől a másik felszállásáig egy óra telt el. Ennyi idő alatt kellett volna felvennünk a poggyászt, becsekkolni, átesni az emigráción, és beszállni. Ez van…

Bréking! A mendemondàk szerint a phuketi első napról Eszti számol be Nektek. 🙂

Folyt. köv…

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

2 hozzászólás to “Tizenkettedik nap”

  1. misibea szerint:

    Phuketi mulatás indul ezerrel! :-))

  2. Kati szerint:

    Fuj, azok a 19-23 evesek…

Leave a Reply